20_07_2010_Róma

Reggel Anna-val és Olarioval együtt keltem, ők munkába én a városba igyekeztem. A cuccomat náluk hagytam és mindössze egy övtáska terhével lendültem neki az egész városnak, bebuszoztam/metróztam a Szent Péter Bazilikához, valaki rám köszönt egy bicikliről*** erről majd még később lesz szó :)) és csak leültem az obeliszk elé az árnyékba, hallgattam a forgatagot és nagyon szomorkodtam, hogy nem vagyok otthon, ami azért is nehéz érzés volt, mert kisgyerekkorom óta, nem nagyon éreztem..

Gyógyírként írtam pár sort haza és elindultam vissza a folyó felé. Átkelve az Angyal Vár mellett bejutottam a belváros labirintusába, csupa csodás épületbe, térbe, kútba botlottam, mintha megelevenedtek volna az éptöri könyveim... A legjobban a Panteont szerettem meg, a vándorló fénycsóvával...és rájöttem egyszerűen beesik az eső :D bar gondolom nem esik olyan gyakran.

Próbáltam kitalálni, hogy melyik kút szerepel a mélyértelmű filmemlékemben: Minden kút Rómába vezet...
de ez a vállalkozásom sikertelen volt...bar sok kutat láttam a Piazza Navonan, meg persze a Trevihez is elsodort a hömpölygő turistaáradat.

A belvárosban rendre el-el tévedtem, mindenféle nyelvű idegenvezetőhöz csapódtam, de igen klassz volt, éppen ezt élveztem.
Délutánra kinéztem egy zöld foltot a nagyon egyszerű térképemen és elsétáltam kicsit pihenni egy nagy-nagy parkba, amiről kiderült, hogy igen magasan fekszik, így pazar kilátás és frissítő szél fogadott odafönn.

Pár óra szieszta után elindultam vissza, lefelé. Róma kapujához érkeztem, árnyékba menekültem és elkezdtem hallgatni egy angolul szinte tökéletesen beszélő emberkét, aki egy nemzetközi egyetemista csoportot vezetett. A hallgatók jegyzeteltek, a kis olasz prof pedig ontotta az okosságokat. Kiderült, hogy éppen ekkor kezdődött a 4 órás előadása a Piazza Poppoloval, és megengedik, hogy csatlakozzam. Így szakértő tolmácsolásában gyönyörködtem a templomokban elrejtett értékes Caravaggio festményekben és családi kápolnákban. Séta közben pedig egy új-mexikói lánnyal ismerkedtem meg.

Az óra végeztével 7 korul nem nagyon tudtam, hogy az ezer belvárosi templom melyikéből jöttem ki, és megint sétálni akartam a szállásomra, de jól eltévedtem, persze nem volt cím hogy hova is kell menjek, csak a reggeli úton vissza kellett volna menni, de persze minél többet akartam látni és nem ugyanott menni, mint ahol mar jártam.

Ekkor Gioseppe***, a kerékpáros bácsi újra rámköszönt, mint reggel. Nagyon vicces volt, hogy egy ekkora városban kétszer is találkozunk egy nap. Beszélgettünk egy jót, kedves erőszakkal megvacsoráztatott, mikor megtudta, hogy nem nagyon ettem a sok látnivaló miatt és eligazított.

Persze elszaladt az idő, így végül lélekszakadva estem be a pakkomért, hogy aztán megpróbáljam elérni az utolsó vonatot a reptérre, mert hisz az első már túl késői lett volna másnap…

A vasútállomás felé persze nem jött a busz, mondanom sem kell, hogy nincs menetrend, (bar innen Afrikából nézve ezt mar másképpen ítélem meg) azt sem tudtam, hogy jön-e meg aznap busz, így taxiba ültem az utolsó percben és elértem a vonatot. Egy arabul beszélő népes amerikai családdal szálltunk vonatra. Hasonlóan tájékozatlanok voltak mint én a közlekedési rendszerről, jegyváltásról, de ők legalább beszéltek velem közös nyelvet, így boldogultunk.

A reptér nem volt túl vidám, kicsit lepukkant 50 éves épületegyüttes lehet. Az ott éjszakázók pedig többnyire az európai migráció képviselői voltak. Az éjszakát lényegében nem nagyon tudtam, mertem alvással tölteni. De nagyon örültem hogy kijutottam és biztosan el fogom érni a gépet.